Bejegyzésem megírása nem engem dicsér, hanem egy kedves, tiszta szívű
édesanya, Betti Gondolkodom című bejegyzése csalta elő belőlem. Egy édesanya dilemmázása, hogy vajon elég jól neveli-e a gyermekeit, a keresztény értékekből elég magocskát szór-e beléjük és felszántott talajra hullanak-e a magok. Végtelenül szeretem és tisztelem azokat az otthon oktató szülőket, akik hangosan adják a világ tudtára - ha valaki elfelejtette volna -, hogy a gyermekéért a szülő az első számú felelős. Az apa, az anya, akik gyermekük születésének pillanatától megteremtik azt a környezetet, körülményt, légkört - nagyon csúnyán és nagyon maiul személyi és tárgyi feltételrendszert - melyben a gyermekük felnőjön. Döbrentey Ildikó után szabadon: ne csak nevelődjön, NÖVELŐDJÖN! Hiszen mennyi mindenben dönthetünk: milyen időközönként egyen a gyermek, mennyit, miből, milyen erősek legyenek a fények a szobában, milyen hőmérséklethez szoktassuk, mikor legyen a fürdetés, szóljon-e a háttérben zene, ugyanarra a muzsikára, mozdulatokra, szokásrendszerre altassuk-e el... stb. Ahogy nő a gyermek, nő az élettér, kitágul a világ és vele együtt nő a mi felelősségünk: mit néz a tévében, milyen szókinccsel beszélünk előtte, kikkel barátkozzunk (ne csak ő a homokozóban, mi felnőttek: mindenki tudja, hogy fejlődni, csak tőlünk jobb közegben tudunk! Nekünk is szükségünk van olyan társaságra, akiktől mi is és gyermekeink is épülni tudnak! Ebben legyetek válogatósak - ha tehetitek!) Többször írtam már, vállalom: régimódi vagyok, ó divatú. De én legalább elmondhatom, hogy úgy tűnik, de tudjátok, még mindig csak úgy tűnik, :o) eddig bejött! Mert minden dolog a végéről nyeri el az értelmét... visszanézve, mai ésszel, mai lélekkel csinálhattam volna-e bármit másképp, tökéletes voltam-e : én kiáltanék nektek a leghangosabban, hogy biztosan nem! De az akkori tudásom, lelki állapotom, "bölcsességem" - ha volt egyáltalán olyan - a szívem, azt diktálta, hogy úgy tegyem... ma úgy látom, talán jó úton járunk.
Miben tértem el a mai, "modern" szemléletektől:
- Nem szoptattam a gyerekeimet összevissza, amikor megéheztek (10 hónapos korukig anyatejesek voltak) - egyrészt nem úgy mondta anyu, másrészt a védőnő! - már egészen pici korban bekerültek rendszerek a gyerekeim életébe. Nem kergettem őket az étellel, nem kérleltem, hogy na egyél már még egy falatkát! Megterítettem az asztalnál, ott és akkor volt az étkezés helye és ideje!
- Ebéd után aludtak, pihentek - hol nagyobb, hol kevesebb háttérmunka árán - általában nagyon bejött, hogy én korán reggel főztem, amikor a gyerekek még aludtak, ebéd előtt mindig volt egy nagy séta, akármilyen idő volt, ha lehet hegynek fel, finom ebéd, fektetési szertartás, a szundi borítékolva volt. A kisgyermek idegrendszeri fejlődése szempontjából nagyon fontos a napközbeni pihenés! Ez nem divat kérdése!
- A szemkontaktus felvétele alap volt, ha a nevét mondtam, szólítottam rám kellett néznie. Nekem ez biztonságérzetet adott - hozzáteszem neki is! - tudtam, ha a nevét hallja megáll, rám figyel, kérhetek, mondhatok! Ha ez nem történt meg, haza mentünk! Bárhol voltunk... én ugyanis úgy tudtam felelősségteljesen vigyázni rá, ha tudtam, hogy egy nagy parkban szólok figyel rám, ha gurul le a lejtőn kismotorral és a nevét hallja megáll! Ha a kezét kértem megfogásra, odaadja - nem cirkuszolunk és játszmázunk: odaadja! Szerintem ezek a gyermek és saját lelkiismeretünk nyugalma érdekében nélkülözhetetlenek!
Volt-e sírás?
Igen volt!
Én mindig azt mondtam magamnak: ha kell sírjon ő, de soha ne történjen baj velük azért, mert nem volt erőm megtanítani őket elemi dolgokra! A szófogadás nehéz dolog: szükségesek a szabályok és azok kedves, mosolygós, szeretetteljes, de KÖVETKEZETES betartása. Ez sokszor a szülőnek fáj legjobban! De ő a bölcsebb és mindig tudatában kell lennie, hogy a gyermeke érdekében cselekszik: hangsúlyozom nem indulatokról és felhúzott állapotban lezajló ordibálásra vagy verésre gondolok! Azt nagyon megvetem, mindig a felnőtt tehetetlenségét, kétségbeesett pánikját árulja el! Nagy kárt okoz!
- Ne akarjatok sok szabályt egyszerre bevezetni, ne egy kész rendben akarjátok belerakni a gyermeket, hanem kialakítani a közös rendet, amikor megy egy-egy dolog megbízhatóan, akkor kialakítani a következőt! A rendre szoktatásnál nagyon kihangsúlyoznám, hogy a feltételek legyenek meg a gyors rendrakáshoz a gyerekszobában! Mindennek legyen helye, praktikus tárolódobozokat használjatok! Már játszás közben figyeljetek arra, hogy ne kerüljön le minden a polcról csak azért, hogy sok mindenben gázolhassunk! Amivel eluntuk a játékot, azt visszatesszük! Legyen meg a játékok között is a nívó: mivel hol játszhatunk (asztalon? szőnyegen? játszhat vele a kisebb?)! Nem kell mindennek egyszerre forgalomban lennie, a bőség zavara állhat fenn és lehet, hogy vannak olyan játékok, amivel meg sem tanítottuk még játszani a gyerekeinket! Nagy rendetlenséget még nekünk is nehéz helyre állítani, hát akkor egy kisgyereknek...
- A gyermeknevelésben a megelőzésre nagy hangsúlyt fektettem: észre kell venni, hogy mibe ne keveredjen, mi felé ne sodródjon! Nálunk van a karmesteri pálca! Testvérek között tanácsos arra figyelni, hogy ne mindig a kicsinek legyen igaza! Gyakran mondjuk: Tudod, Te már okosabb vagy, hagyd a kicsit! Mi legyünk okosabbak: mindenki az életkorának megfelelő törődést, gondoskodást kapja - van, amikor a kicsi megy a járókába! Ne kelljen a szívében haragudnia a nagyobbnak a kicsire, csak mert nekünk úgy volt kényelmesebb megoldani egy helyzetet! Idővel a kicsi is megtanulja, miért nézzen fel a nagyobbra, miért hallgasson a szavára! Nekem a lányom úgy néz az öt évvel idősebb bátyjára, hogy elmondani nem tudom nektek... igaz sokat mondtam, hogy ő már tudja, ő okos, bátor, lehet rá számítani, bízhatsz benne, ő megvéd! - mert ugye tudjuk, hogy nem leszünk mindig mellettük, nem csupán egyénenként kell őket felnevelnünk, hanem csapatot kovácsolnunk! Ez a munkánkban az óriási!
Minden felelősség a szülőké! Nézzétek meg a Bibliában... én pedagógusként asszisztencia vagyok: javasolok, diagnosztizálok, segítő kezet nyújtok - ha kell!
és elfogadom, ha nem kell!
Hogy látok-e sok nehéz sorsot: igen!
Morbid dolog a lejtőn , szakadék felé száguldó biciklisnek jó utat kívánni!
- A szülő szeme előtt zajlik a gyermeke élete: nincs annál nagyobb öröm, amikor látod, hogy nem sikerült rosszul és nincs annál nagyobb keserűség, amikor látod és TUDOD, hogy elszúrtad! ... mert ugye soha nem hiszitek el, hogy "én mindent megtettem és mi lett ebből a gyerekből!" - ezt mindig önvizsgálat kell, hogy kövesse és ha elszúrtad is, mentsük, ami még menthető!
Amikor a gyerekeim kicsik voltak, azt hittem a világ legnagyobb kínja, hogy csak az a fogacska kinőjön, hogy végre szobatiszta legyen, megszokja a közösséget, vonalközbe maradjon íráskor. Ma már tudom, hogy ez nem így van, ahogy nőnek, úgy nő a tét! Megtalálja-e a helyét, a pályáját, élete párját, tud-e jó szülő lenni, boldog, van-e akkora hite, hogy a jó Istenbe vesse a bizalmát (ugye tudjátok, írtam már: hitet tanítani nem lehet! Ott csak a személyes példamutatás, mások életpéldája,a közösségi élmények jelenthetnek bármit!)?
Nagyon vigyázzatok magatokra, mert amíg élünk szükség lesz RÁNK! Ma talán még jobban, mint régen: szükség van a nyugalmunkra, anyagi támaszunkra, biztatásunkra, derűnkre, humorérzékünkre, összetartó erőnkre, hitünkre, Istenbe vetett óriási bizalmunkra!
Ehhez kívánok mindenkinek jó egészséget, építő közösséget, a jó Isten áldását!
Erika
(...és köszönöm Betti ezt a kimeríthetetlen, csodálatos, örök témát Neked!)
(A téma és az ünnep még megengedi ezt a képet! :o)
