Adós vagyok egy kérdéssel...

A kérdésemet két dologgal szeretném indokolni: amikor a gyerekeim kicsik voltak, figyeltem kivel szeretnek együtt játszani és azt is megbeszéltem magammal (hangsúlyozom magammal), ha nem örültem annak, akinek a gyerekek a társaságát keresték (már a homokozós időszakra is gondolhattok). Ez a gondolatom azért fogalmazódott meg annak idején, mert az általam képviselt értékrendtől nagyon messze esett az, amit a játszótéren tapasztaltam. Az egyik barátnőmnek ezt elmondtam (pszichológus, mindjárt hozzá teszem, hogy nagyon szeretem, de az én tapasztalatom a pszichológusokról ritkán volt pozitív. Az egyik gondom az volt, hogy az életük nem igazolta vissza a lelki stabilitásukat, a személyiségük teljességét - magyarul ezer sebből véreztek - a másik, hogy gyereket csak a "rendelőjükben" láttak, közösségi helyzetben legtöbbször nem.) Ő azt kérdezte tőlem, hogy nem gondolom-e, hogy a boldogság teljességéhez az is hozzátartozik, hogy a korosztályához illeszkedni tudjon a gyerek. A másik, ami az érzelmi állásfoglalásomat önmagam előtt is romba döntötte, az a tanulmányaimra vezethető vissza: az erkölcsi jó saját élményű tanulása nélkülözhetetlen, amelyhez hozzátartozik a közösségi nevelés. A kortárs közösségek segítenek az egyénekben kialakítani a pozitív identitást, elfogadóan vegye tudomásul a gyermek a saját csoportjához való tartozást. Pozitív indentitás nélkül pedig nem elképzelhető a családi élet sem és semmiféle közösséghez tartozás. Szeretném megkérdezni az oo családokat, hogy hogy látják ezt a kérdést. Hol lehet a határa, határideje annak, amikor a gyermek szempontjából fontos, hogy naponta megtapasztalja, átélje a közösséghez tartozás nehézségeit és örömeit? Kérlek benneteket ne vegyétek rossz néven a kérdésemet, engem ez tényleg érdekel, hiszen a gyerekeitek is különböző életkorúak, a becslésem szerint alsósok (6-10 évesek). Köszönöm, ha bekapcsolódtok a beszélgetésbe!