Kedves Beáta!
Nem szeretnélek elkeseríteni, de valóban, a fiadnak nincsenek tanulási szokásai. Ergo, minél előbb beszélnetek kell róla, hogy valójában céljai sincsenek. Amiről a hozzászólásod árulkodik, legfeljebb álmodozásai, vágyai vannak, de célja semmiképpen nincs. A cél ugyanis azt jelenti, hogy mellérendelünk egy dátumot, mikorra szeretnénk elérni valamit és egy hogyant, vagyis a módszert, amiképpen meg szeretnénk valósítani valamit. Tehát én tanácsolnám Neked, hogy ezeket a fogalmakat tisztázzátok le! Hiszen nem egy kisgyerekről beszélünk, hanem egy küszöbön topogó fiatal felnőttről! Ezért kell a kis gyerekkel kis célokat megfogalmazni és végigvezetni őt a megvalósítás útján. Meg kell tapasztalnia, hogy az egy folyamat!
Nem véletlenül tettem közkinccsé ezt a bejegyzést - és remélem nem veszed rossz néven - mert sokak tanulhatnak belőle! Egészen kicsi gyerekkel el lehet kezdeni kötetlen beszélgetés formájában tisztázni azt, hogy álmodozunk valamiről, vágyunk rá, vagy kitűzzük célunkká és végigtrappolunk az úton akkor is ha poros és akkor is, ha hegynek felfelé vezet végig az út.
A rossz tanulási szokások kialakulásának- illetve a Te esetedben nem ez a helyzet, hiszen a Te fiad szimplán nem tanul! A rossz tanulási szokás mást jelent! - több oka lehet - így magadban javaslom futtasd végig a gyermeked általános iskolai időszakát:
- vajon kapott-e olyan feladatokat, amiért igazából küzdenie kellett?
- voltak-e olyan tanárai, akik megfelelő elvárással voltak vele szemben?
- lehetséges, hogy alacsonyan volt tartva a léc és mindig erőfeszítés nélkül megugrotta?
- megkapta-e az elismerést, atyai, anyai vállveregetést Tőletek Szülőktől?
- észrevetted-e, hogy személyes szimpátia szerint dönt melyik tantárgyat szereti, melyiket kevésbé? (Na, ezek az általa szeretett tanárok tudták volna nagyon megfogni őt! Mert őértük küzdött volna!)
- voltak keményebb karakterű tanárai, akik szó szerint kértek meghatározásokat, elvártak fogalmakat, megfelelően használt szakkifejezéseket?
- vagy túl magasan volt a léc és értelmetlenné vált a küzdelem?
- a kérdés valójában az, hogy miért nem kellett naponta erőfeszítéseket, apró lépéseket tennie ahhoz, hogy előbbre jusson? Hiszen ez így válik napi rutinná!
- (A rossz tanulási szokásokról írok egy másik bejegyzést, mert az egy kicsit más káposzta...)
A fiad életkorában a (nem)tanulási szokásokban akkor várható változás, ha az életszemlélete változik. Meg kell tapasztalnia, hogy mindenért küzdeni kell. Így végiggondoltatni vele, hogy mik az elképzelései a jövőt illetően és megtervezni, hogyan lehet végigmenni az úton. Én először rövidebb távú célokban gondolkodnék. Saját példámból mondom: megmondtam annak idején a fiamnak (akit ugyanúgy szeretek, mint bármelyik jól összerakott édesanya), tűzzük ki célul, hogy megcsinálja a középfokú nyelvvizsgát. Megbeszéltük, hogy egy nyelvvizsga felkészítő tanfolyamot és egy vizsgadíjat fizetek be, mert, ha ezt előre nem mondom ki, sokat ártok neki. Mivel tudta, hogy tartom a szavam (elég régóta ismert már :o), nagyon kepesztett, hiszen az esélyét sem látta, hogy újra befizetem, ha nem sikerül. Ez a szülői kiszámíthatóság, ezzel adunk súlyt a szavainknak.
Természetesen elsőre meglett a nyelvvizsga!
Természetesen elsőre meglett a nyelvvizsga!
Ha ezek a lépések kimaradtak kisebb korában csak azt tudom mondani Neked, hogy lépjetek pár évet vissza és tanítsd meg célt kitűzni, stratégiát kidolgozni és végigmenni! Ez az élet iskolája! Ez sokkal több, mint a tanulás, de a tanulási folyamatra is igaz! Sajnos nálunk az oktatásból, nevelésből teljesen kimarad ennek a szemléletnek a tudatos formálása, alakítása. Nézd meg a tévét! Ócska műsorok tömkelege, bóvli reklámok, melyek hirdetik, hogy szerezd meg magadnak, valósítsd meg magad, ha nincs a legújabb telefonod, kész csoda, hogy élsz... Más munkám miatt találkozom fiatalokkal, akiknek nincs munkájuk, nincs képesítésük, viszont ábrándoznak, álmodoznak, fikcióznak. Megkérdezem mi az álma és ilyeneket válaszolnak: Audi, jacht... Jó! Rendben! - mondom én. - Nézzük, hogyan realizálhatnánk, alakítsuk át céllá az álmokat! Számoljuk ki mennyit kell érte dolgozni, hogyan kell ahhoz keresni, hogy ennyit meg ennyit félre tegyünk... és döbbenten néznek! - Jaaaa ennyit! Akkor inkább nem kell....
Ugye érted a példát? ... és érzed, hogy mi maradt ki náluk kisebb korukban!
Minden összefügg mindennel!
Ugye érted a példát? ... és érzed, hogy mi maradt ki náluk kisebb korukban!
Minden összefügg mindennel!
Mondjuk a kedvenc tantárgyaiból tűzzétek ki, melyikből lehetne egy jegyet javítani! Esetleg azokból, ami összefüggésben van a pályaválasztási terveivel! Hangsúlyozom, ha a fentebb említett lépéseket úgy ítéled meg kimaradtak, egyedül nem fog tudni végigmenni rajta! Szüksége lesz a segítségedre, a közös munkátokra!
Azt gondolom, hogy az időnként ideges kirohanás vagy elveszített türelem nem segít! ... és nagyon vigyázz, TI kritikus időszakban vagytok, a kapcsolatotok semmiképpen nem romolhat meg. Nagy igazság: annak marad meg szívben a gyermeke, aki kamaszkorban meg tudja tartani. Semmiképpen nem lehet a kapcsolatotok képmutató, felszínes, távolságtartó, ápolni kell a bizalmat, hiszen nemsokára úgy kell tekinteted a gyerekedre, mint egy felnőttre.
Lehet, hogy botlani fog, lehet, hogy szembesülnie kell annak kudarcával, hogy csak ábrándozott, álmodozott, de célt nem fogalmazott meg... Neked nehéz lesz végignézni! De minden elesés után lélekben kétszeresére duzzadunk, ahogy felállunk!
Ha nem voltam elég kimerítő, írj!
Szeretettel: Erika
Erika ezt nagyon koszonom!
VálaszTörlésKedves Erika!
VálaszTörlésNagyon hálás vagyok, és köszönöm, hogy komolyan vetted a kérdésemet, és ilyen kimerítő választ adtál rá. Azt hiszem, ráéreztél a problémára. Érdekes módon éppen a hét elején – mivel egy betegség miatt otthonmaradt Bence – a kezébe adtam egy füzetet és egy tollat, hogy míg otthon lábadozik, gondolkodjon el azon, hogy vannak-e céljai, és ha igen, írja össze azokat, majd írja mellé, hogy szerinte hogyan lehetne elérni őket. Még nem volt hozzá annyi nyugalmas időnk, hogy átbeszéljük, de a mai napunk nyugodtabb lesz, és így adott az esti beszélgetés témája.
Mindenek előtt szeretném, ha tudnád, hogy akit én elsősorban felelősnek tartok azért, ahogy Bence tanulása alakult, az legfőképpen én, azaz mi vagyunk a férjemmel. Nem mentség ugyan, de fiatalon szültem – 20 évesen – szinte gyerekként, és mit sem tudtam én akkor a gyereknevelésről, egyetlen dologhoz értettem: szeretni, ösztönösen. Viszont tudatosan, okosan szeretni sem tud mindenki „kapásból”, talán ez is hiányzott.
Végiggondolva a soraidat, nagyon sok mindenre rálátsz, ami probléma lehetett (sőt volt) az általános iskolában.
Először is Bencus 5 évesen már olvasott – ő maga érdeklődött az olvasás iránt, így indult neki az általános iskolának. Elfogulatlanul mondhatom, hogy nagyon jó képességű volt akkor is, és nagyon könnyen ment neki minden az iskolában. 4. osztályos koráig kitűnő tanuló volt, onnantól kezdve be-beugrottak négyesek a bizonyítványban – de (most már így gondolom, hogy) sajnos sokszor olyankor is megadták az ötöst neki, amikor négyest érdemelt volna (de pl. a felvételihez akkor jól jött).
Olyan feladatokat nem kapott az iskolában, amiért küzdenie kellett – legjobb tanulóként megelégedtek azzal, hogy ő volt a minta tanuló, a kisujjából kirázta a dolgokat és így simán vette az éveket. Én közben pedig látva az ügyességét, örültem, hogy jól halad, és hogy önállóan csinálja a dolgait. Ahogy megfogalmaztad, alacsonyan volt tartva a léc (képességeihez képest), és ő mindig, erőfeszítés nélkül megugrotta.
VálaszTörlésOlyan tanára, aki megfelelő, sőt magas fokú elvárásokkal lett volna vele szemben, igazából az alsó tagozaton az 1-2. osztályos tanítónénije volt – vissza is sírtam aztán.
Azt gondolom, hogy mindig kapott tőlünk dicséretet, visszajelzést, elismerést a jó eredményeiért. A kapcsolatunk akkor is nagyon jó volt, szívesen mesélt, én pedig szívesen hallgattam, beszélgettem vele.
Volt úgy is, hogy egy-egy tanár nagyon „bejött” neki, de jól is tanult náluk. Inkább akkor vettem észre, amikor új tanárt kaptak abból a tantárgyból, hogy nem tanulta már olyan szívesen. Most is van egy matematika tanára, akit a legjobbnak, korrektnek tart, ad a véleményére, az erőfeszítés mégis hiányzik.
Utólag is elnézést kérek, ha hosszú volt a bejegyzésem.
VálaszTörlésBeáta
Az írásom vége ez lett volna, de most látom nem tette be a rendszer.
VálaszTörlésÚgy érzem, valóban nem tanulhatta meg Bence, hogy meg kell dolgoznia az eredményeiért, vagy bármiért is. Abban is biztos vagyok, hogy nem voltam eléggé következetes, de Istenem, de jó lett volna tudni ezt akkor, hogy „hohó, figyelj Bea, mert ebből még bajok lesznek”. Szeretve is el lehet rontani dolgokat. Ilyenkor arra gondolok, hogy a mai eszemmel már talán tudnám, hogy hogyan csináljam… ha most születnének… csakhogy a gyerekeim nélkül valószínűleg ezek a tapasztalataim nem lennének.
Azt gondolom, hogy lassan-lassan túlvagyunk a kamaszkorának a kőkeményen fellángoló időszakán, amelyen sikerült úgy túljutni, hogy nem romlott meg a kapcsolatunk – Bence nagyon családszerető és ragaszkodó egyébként is, az öccsével együtt (mai napig szaladnak az ajtóba ha hazaérek, és nem hiányozhat a napi ölelés sem).
Erika! A javaslataiddal nagyon jó támpontot adtál, és rávilágítottál arra, hogy hol is akadhatott el ez a dolog, és hogyan lehetne „megmozdítani” Bencét. Igyekszem átgondolni, és megfogadni a tanácsaidat! Nagyon köszönöm még egyszer, hogy írtál, és nagyon jó, hogy egy teljes bejegyzést érdemelt ez a téma, mert úgy gondolom, hogy nagyon sok szülőtársamnak vannak hasonló problémái, remélem, nekik is olyan tanulságos és segítő lesz az írásod, amennyire nekem. Hiszen ha néha dühösek is vagyunk a gyerekre, valójában először önmagunkba kell tekintenünk – mert lehet, hogy nem jól mutattuk az utat…
Kedves Beáta!
VálaszTörlésÉn is köszönöm, hogy ilyen jó témát adtál... és tudom, hogy sokakat érdekel, hiszen látom a számlálón, hogy sokan olvassák, ha hozzászólnak, ha nem. Biztos vagyok benne, hogy eredményesen fogtok megbirkózni a kihívással... Munkátokhoz Isten áldását kívánom! Erika
Kedves Beáta és Erika,
VálaszTörlésNagyon örülök, hogy megosztották velem is ezt a történetet. Ijesztő, hogy a jó szándék és a szeretet mellett is milyen könnyen félrecsúszhat sok minden. Őrületes felelősség egy gyerek felnevelése, felér egy szakmával, és itt is folyamatosan kell képezni magunkat, és tanulni, tanulni:)
Köszönöm Bringa!
VálaszTörlésA jó képességű gyerek ugyanúgy veszélybe kerülhet, ha nem megfelelő az elvárási rendszer, melyet vele szemben támasztunk. Annyi csak a különbség, hogy róluk később szokott kiderülni, hogy elkallódnak, hiszen a képességeikből adódóan tovább tudják fenntartani a látszatot, hogy minden rendben van! (Hiszen kirázott mindent a kisujjából, nem tanult meg erőfeszítéseket tenni!) Kimarad az életükből a lecke, a küzdeni tudás!
Erika