Én így! Te hogy?

Amit most olvastok az az indított szülés kategóriájába tartozik,Virág bejegyzése hívta életre. Érdekesnek találtam a Tigris anyákról szóló cikket, jól megfogalmazni nem biztos, hogy sikerül, de nem igazán érzem átemelhetőnek egyik vagy másik kultúrkörnyezetből, tradíciórendszerből, társadalmi berendezkedésből, gazdasági, vallási közegből ezeket a tényezőket. Tanulhatunk belőle, gazdagodhatnak az ismereteink, de én ottani hozzászólásomban is jeleztem, hogy a meggyőződést és elköteleződést fontosabbnak tartom. 

Hogyan nevelünk?

Szerintem, akik ösztönösen végzik ezt a munkát - és ez lehet nagyszerű! - a másolódás alapján, úgy nevelnek, ahogy őket nevelték. Ez persze csiszolódik és változik, mint a népmese, hiszen pozitív és negatív konzekvenciái után alkalmazzuk csak! Hányszor fogalmazzuk meg, hogy úgy biztos nem fogom csinálni, ahogy velem tették! Ilyenkor módosítunk, új utakat keresünk! 

Nagyon szerencsés felfedezőnek és úttörőnek tartom azt az embert, aki felfedezi saját neveltetésének a hiányosságait, hátrányait és ezen tapasztalatok birtokában módosít, hogy ő már ne kövesse el azokat a hibákat! Konkrét példával: kész csoda, ha olyan ember tud szeretni, akit nem szerettek eléggé, aki gyermekkorban nem érezhette meg a szorító ölelés fontosságát és ebben a szülői szeretet mélységét! Kész csoda, ha akit vertek, nem ver, ha valakivel ordítottak, nem ordít! Ehhez nagy önuralom és önnevelés szükséges és először önmagunkon kell elvégezni ezt a munkát, mielőtt arra vetemednénk, hogy másokon dolgozzunk. 

Amit összefoglalok nektek nem recept, de én ezt tartottam szem előtt a saját gyermekeim nevelésénél! 

(Egyik gyermekemnek sem voltak soha tanulási nehézségei!) 

Először is tudatosítsd magadban, hogy ajándékba kaptad a gyermekedet Istentől, és mint ilyen csodát nem kell csírájában megváltoztatnod, átfaragnod, egyszerűen az a dolgod, hogy mindent megtegyél azért, hogy a legtöbbet és a legjobbat hozd ki belőle úgy, hogy az útját egyengetve megtanuljon repülni, majd szárnyalni tudjon!

• Az én gyerekeim az általános iskola első osztályától kezdve zenét tanultak, hangszert (hegedű, gitár - klasszikus), kórusban énekeltek, a lányom mellette képzőművészetet (festészetet). A művészeti nevelést nagyon-nagyon fontosnak tartom, ha tehetitek ne hagyjátok ki!

• Minden nap kellett házimunkát végezniük! Fontos, hogy a munkaélménye pozitív legyen! Először végezzétek együtt, tegyetek be jó zenét, közösen éljétek át ezt örömként. Tapasztalja meg, hogy milyen jó, amikor szép, amikor elkészül, amikor összecsaphatja a tenyerét a tieddel, hogy ezt megcsináltuk! Én egyébként rendszeresen összecsapom a tenyeremet  a tanítványaimmal. Olyankor egy pillanatra eggyé válunk az örömben! Próbáljátok ki! 

• Én nem szívesen engedtem a gyerekeimet másnál aludni. Főleg, amíg kis általános iskolások voltak. Addig nem engedtem, amíg meg nem szilárdultak azok az értékek, amelyek számomra fontosak voltak. (A lányom talán 7. osztályos volt!)

• Hat éves koruktól csak kiraktam a vacsorának valót az asztalra és nekik kellett a kenyeret megkenni, összerakni a szendvicset. Számomra ez egy jelképes dolog. Hányszor van, hogy tálcán kínálja az élet a lehetőséget és nem nyúl érte a gyerek?... mert nem tanították meg érte nyúlni, elvenni és megköszönni! Tehát az odakészített étel csak egy lehetőség az életben maradásra.

• Bármilyen hideg van, minden nap tartózkodjon a friss levegőn, menjen játszani, focizni, bicajozni.

• Pontos napirendünk volt! Egyszerűen szükségszerű volt és kész! Legkésőbb 8 és 9 óra között ágyban voltak, ritmusa volt az esti menetnek, a reggeli kelésnek. Ki volt ragasztva a konyhaszekrényre a délelőtti és délutáni elfoglaltságok rendje. A fürdőszobába a takarítás rendje stb.

A jellemformálásról: a tízóraihoz rendszeresen pakoltam valamiből többet és megkérdeztem este, hogy kit kínáltál meg, örült-e neki az illető. Ha beteg osztálytársa volt, biztattam, hogy írjon pár sort vagy rajzoljon és vigye el a leckét. Soha nem volt a tanulásban limit elvárásom, ha nem úgy sikerült megbeszéltük, hogy ki mint vet, úgy arat! Nincs ebben semmi újdonság! 

Szüntelenül tudatosítottam bennük, hogy mindenért én vagyok a felelős. Tőlem soha nem hallhatták, ha nekem valami nem sikerült szidtam volna bárkit vagy bármit. Csak azt, hogy mit csinálhattam volna másképp. Erre is tanítottam őket: ha nem jöttek össze a dolgok, mit kell legközelebb másképp csinálni. 

Megtanítottam őket a pillanatnyi kudarcból gyorsan felállni! Ez nekem nem volt nehéz, kitűnőre vizsgáztam belőle! Nem beleragadni a sárba és benne dagonyázni! Hopp, már szárnyalmi is tovább...

Nagyon sokat biztattam, dicsértem őket. Nem titkoltam, milyen hálás vagyok, hogy születtek, hogy a jó Isten méltónak talált arra, hogy őket felneveljem. Ha valamit nem csináltak meg vagy nem számíthattam rájuk, őszintén hangot adtam a csalódottságomnak, elmondtam, hogy ez rosszul esett. ... és természetesen megtaláltam a módját, hogy kipróbálják, megtapasztalják, hogy milyen érzés lehetett! Ne bosszúra gondoljatok! Az nekem soha nem jutna eszembe... én Manócska után megyek szabadon! Ha Mazsolánál és Tádénál bejött, bejön az a mai gyerekeknél is...

... és látjátok, minden csak meggyőződésből megy! Hogyan is lehetne bármi hiteles, ha nem meggyőződésből tesszük! 

Az elköteleződés ott jön a képbe, hogy a gyermeknek nem mindig tetszik: én is voltam a világ legszigorúbb anyukája, én is hallottam, hogy bezzeg a Giziék megnézhetik a nemtudommilyensorozatot, és ma is a fülembe cseng, hogy persze, mert mi soha... 

És akkor mi van, ha ezt mondja a gyerek. Talán fáj??? - igen legbelül. Mert legszívesebben mindent megengednél, hiszen úgy szereted! Csak éppen nem ez a dolgod. A dolgod az, hogy úgy szeresd, hogy ő a legjobb utat járhassa be, kiteljesedhessen, egy testileg, lelkileg boldog, megelégedett ember életét élhesse!

A nagy kihívás még a szülő számára, hogy kinyissa időben a fészek ajtaját és mondja gyermekének, hogy repülj! Mert nagy bűnt követ el, aki a fészket kalitkának hiszi és megvárja, amíg a madárkája elfelejti, hogy Istentől kapott tudománya és adománya a repülés művészete!

Legközelebb az Anya-Lánya napról írok Nektek! Tanulságos, mert a munkám miatt, hamar önállósodtak a gyerekeim! A kislányom találta ki és azóta is élünk vele! Számomra azért megható és fontos, mert rádöbbentett arra, hogy tudatosan dolgozzak azon, hogy mire  felnőttek lesznek (a fiam már az, a lányom a küszöbön topog) egy szabadon áramló, mély, kötetlen kapcsolattá alakuljon a fölé-alá rendeltségi viszony. Méghozzá úgy, hogy a szülőnek járó tisztelet megmaradjon!

Erika